Hatvan év idegenben

Gondoltam, nyolcvanöt éves koromban ajánlatos rendbe tenni, amit ’56 után, olaszországi éveimben, a magányban írtam. Nem tudtam senkivel magyarul beszélni, könyveim is alig voltak, így a saját emlékeimre és a kultúrámra kellett támaszkodnom. Magányos párbeszédek, steril elképzelések születtek. Érnek-e valamit, csak az olvasók (ha lesznek) tudják eldönteni. Rövid versek, általában szomorúak, mesélnek érzelmeimr?l, vágyaimról, a rosszul végz?dött szerelmeimr?l, a kitalált-elképzelt eszményi teremtésekr?l. A legtöbb saját magamról, magamnak. Évek folytán, hasonló szerzemények eredtek olaszul, a csodálatos második „anyanyelvemen”. Mindkett?t szeretem, imádom, mint a legszebbek és legkifejez?bbek a világon. Ma is használom ?ket felváltva, amint azt a körülmények befolyásolják; egy nap magyar vagyok, holnapután rám jön az olasz versmánia, avagy vissza egy költ?verseny befolyására. Barátokról is írtam és sok más butaságról, kevertnyelv? bolondságokról. Megérte a fáradságot, talán a végén valaki elolvassa, és még mond is egy szót rá. Ez évben a balatonfüredi Quasimodo költ?versenyen elismerést kaptam az Így ismertem meg Quasimodót versemmel.